Népszabadság

Érdemi döntések és a globális környezeti problémák megoldását segíteni képes, kötelező érvényű megállapodások nélkül ért véget a Rio+20 elnevezésű környezetvédelmi csúcstalálkozó a braziliai Rio de Janeiro-ban. A 20 évvel ezelőtti, a fenntartható fejlődést és a klímaváltozás elleni küzdelmet a világpolitika napirendjére emelő riói csúccsal szemben a mostani "emlékkonferencia" aligha lesz maradandó hatással a nemzetközi gazdasági és társadalmi folyamatokra.

Az egy hétig szakértői szinten, majd három napon át állam- és kormányfők részvételével zajló találkozón az előzetes vélemények szerint a világtengerek fenntartható használatáról, a túlhalászás korlátozásáról lehetett (vagy kellett) volna a legsürgősebben megállapodni, de - főként az Egyesült Államok és Kanada ellenállása miatt - erre nem került sor.

Általánosan is jellemző a konferencia eredménytelenségére, hogy semmilyen érdemi döntés vagy előremutató megállapodás nem született a környezethasználat megváltoztatásáról. A találkozó végén elfogadott, közel 50 oldalas záródokumentumnak már a címe ("The Future We Want" - A jövő, amilyet szeretnénk) is jelzi, hogy csupán jámbor óhajok gyűjteményéről, és nem új szabályrendszerről van szó.

A konferenciát a korábbi zöld csúcsokhoz hasonlóan szétszabdalták az eltérő érdekű csoportok (az EU, az USA és Kína, a fejlődők és a fejlettek stb.) közötti feszültségek. Az EU-tagállamok szorgalmazták, hogy legalább miniszteri szinten folytatódjanak a megbeszélések egy globális fenntarthatósági egyezmény alapjainak lerakásáig, de ez az álláspont kisebbségben maradt.

Az "eredmények" között említhető, hogy a résztvevők kinyilvánították: szükség van általánosan elfogadott ún. fenntartható fejlesztési célok meghatározására és elfogadására (elvben 2013-ig), 50 milliárd dollárnyi ígéret gyűlt össze annak az ENSZ-kezdeményezésnek a javára, amelynek célja, hogy 2030-ra a világ teljes népessége hozzájusson az áramszolgáltatáshoz, a Sustainable Energy 4all (fenntartható energiát mindenkinek) néven futó terv szerint pedig globálisan a jelenlegi nagyjából 15%-os megújuló energiaforrás arányt meg kell duplázni (30%-ra) 2030-ig (de ehhez sem társul semmilyen számonkérhető kötelezettség).

A megállapodást az európai zöldek totális kudarcnak minősítették, 50 nemzetközi civil szervezet és ismert aktivista máris elutasította a záródokumentumot.

A konferencián - a politikusok teljes tehetetlenségét látva - felmerült, hogy a magánszektornak kellene nagyobb szerepet játszani a fenntartható "zöld gazdaság" kiépítésében. Az egyik ötlet szerint a természeti erőforrásokat (víz, levegő, erdők stb.) beáraznák és piacosítanák (a jelenlegi széndioxid-kreditekhez hasonló kereskedési rendszerrel). Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a kvótakereskedelem sem oldotta meg a széndioxidkibocsátás problémáit, viszont a piacosítás a szegényektől a gazdagokhoz csoportosíthatja át ezeket az erőforrásokat.

Rio+20: Két évtized hátramenetben

A legfontosabb környezeti folyamatok változatlanul fenntarthatatlanok

Bőséges kudarcélmény-mennyiséggel és viszonylag szerény várakozásokkal a „tarisznyájukban” érkeztek a kormányküldöttségek a ma kezdődő Rio+20 csúcstalálkozóra. A brazíliai városban ma kezdődő, háromnapos eszmecsere tétje a világ környezeti problémáit orvosolni hivatott úgynevezett riói folyamat jövőjének rendezése lenne, a kilátásokat azonban beárnyékolja, hogy az együttműködés eddigi húsz éve alig hozott kézzelfogható eredményeket.

Az 1992-es Környezet és Fejlődés Világkonferencián a klímaváltozás elleni küzdelmet, illetve a biodiverzitás csökkenésének megállítását (vagy legalább fékezését) tűzték ki célul a nemzetközi környezetvédelmi egyezményt aláíró kormányok. Az aktus a későbbi következményektől függetlenül történelmi tett volt, hiszen akkor került először globális keretbe a környezetvédelem, akkor tudatosodott a közvéleményében, hogy a faj- és élőhelypusztulás, illetve a felmelegedés az egész emberiség jövőjét veszélyezteti. A „fenntartható fejlődés” akkor vált közös céllá, és a Feladatok a XXI. századra című programgyűjtemény valóban előremutató téziseket tartalmazott. Ám nem járnánk messze a valóságtól, ha a riói vívmányok sorának végére itt pontot is tennénk. Az MTA múlt heti „húszévértékelő” konferenciáján Németh Tamás, az Akadémia főtitkára szikár tényként említette: „az emberiség összességében a környezet eltartó- és tűrőképességének közelébe ért, bizonyos összetevői esetében már átlépte a határt” –nagyjából ez az, amit meg kellett volna akadályozni.

Hasonló álláspontra jutottak azok a civil mozgalmak is, amelyek a Magyar Természetvédők Szövetsége koordinálásával szintén nekifutottak a két évtized alatt történtek összefoglalásának. Az ő mérlegük – ha lehet – még negatívabb. A legfontosabb környezeti folyamatok változatlanul fenntarthatatlanok: gyorsult a földi környezet terhelése és a környezetszennyezés, nőtt (és ma is tovább nő) a népesség, bővül a fogyasztás és az erőforrás-felhasználás, a szociális feszültségek erősödnek. A Rióban elfogadott nemzetközi kötelezettségek a célok teljesítésére eleve nem voltak elegendőek, de a teljes körű végrehajtásuk sem történt meg – főként amiatt, mert mindvégig hiányzott a politikai akarat a társadalmi-gazdasági rendszerek fenntarthatóvá tételére. Ehhez ugyanis olyan tabukkal kellett szembemenni, amelyeket – politikai vagy ideológiai (vallási) okokból – a globális elit ma is érinthetetlennek tart.

Közgazdasági értelemben már nyilvánvaló, hogy véges erőforrásokra alapozva nem lehet végtelen időtartamú, korlátlan fejlődést produkálni, a világ mégis a folyamatos gazdasági növekedés bűvöletében él. Ugyanilyen alapon az is belátható, hogy a parttalan népességnövekedést (különösen, ha az a fogyasztás eszkalációjával párosul) nem lehet összeegyeztetni a fenntarthatósággal. Az előbbi érvrendszert ugyanakkor nyilvánosan alig képviseli valaki a politikában, az utóbbi pedig rendre kiveri a biztosítékot – nemcsak a vallási vezetőknél, hanem az embert elsősorban gazdasági és stratégiai erőforrásként kezelő fejlődő országokban is.

Ilyen körülmények között a gazdasági és társadalmi tendenciákat környezeti értelemben is fenntartható keretek közé kényszerítő új elveket és szabályokat elfogadni – különösen egy globális válság árnyékában – szinte képtelenség. A valódi –reális – célkitűzés most ehelyett csupán annyi, hogy a folyamat ne szakadjon meg, és lehessen olyan közös nevezőt találni, ami alapján a fenntarthatóság továbbra is „egyetemes” célnak tekinthető. Ilyen lehet például a fogyatkozó vízkészletek és a vízgazdálkodás kérdése –ezen a területen az amúgy a nemzetközi környezetvédelmi együttműködésben inkább a kerékkötők közé tartozó Magyarország is aktív szerepvállalásra készül (van benne gyakorlatunk: ez volt az egyetlen kérdéskör a magyar EU-elnökség ideje alatt, amelyben – környezeti szempontból – túlteljesítettük az elvárható minimumot). Ismereteink szerint szorgalmazhatja a magyar fél a jövő nemzedékek érdekeit képviselő ENSZ-ombudsman posztjának megteremtését is. Ez ugyan német–francia kezdeményezés, de az előterjesztők hangsúlyosan hivatkoznak a magyar zöldombudsman hivatalának gyakorlatára – szerencsére széles körben még nem vált köztudottá, hogy ezt a pozíciót az új alkotmány időközben megszüntette.