Albert Camus híres cikkét idézve 1956 „királyi örökségére” emlékeztetett beszédében Martin József újságíró a MÚOSZ ünnepségén. Az Európai Újságírók Szövetsége magyar tagozatának elnöke hangsúlyozta, hogy „a hűség, önfeláldozás, nemzeti becsület” öröksége elvehetetlen, a viták és megosztottságok ellenére közös érték, „mindenkié ebben az országban, az egész nemzeté s határainkon túl a többi magyar anyanyelvűé is”.

Martin József

Arra az időszakra emlékezünk ezekben a napokban, amikor a magyar név megint szép lett, méltó régi nagy híréhez. Mit rákentek a századok, lemosták, diákok, munkások, felkelők: a magyar forradalom névtelen és neves szereplői, hősei és áldozatai – Nagy Imrétől Gimes Miklóson át Mindszenty Józsefig - egyik pillanatról a másikra a világ centrumába emelték hazánkat, s ez a fölemelés, ez az emelkedő nemzet – ahogyan szép cikkében november 2-án Németh László írta az Irodalmi Újságban – ott maradt a világfigyelem fókuszában, történelmi mércével is.

Nagy Imre 

Gimes Miklós

Mindszenty József 

Igaza lett Örkény Istvánnak, aki a lázas-lendületes-szabadság illatú napok egyikén, a győzelem reményében fohászkodott Budapestért a forradalom új lapjában, az Obersovszky Gyula szerkesztette Igazságban, ritmusosan lüktető prózában:

„A kerek világon, minden térképen és glóbuszon, ma átírják a nevedet, Budapest… Minden nyelvén a világnak azt jelenti: hűség, önfeláldozás, nemzeti becsület.”

Örkény István 

Ez hát a mi örökségünk, királyi örökség, amiként híres cikkében Albert Camus fogalmazott. A zseniális francia már 1957-ben a győzelem perspektívájába helyezte a bukást, a nagyhatalmi túlerő miatt a felkelők a szabadságot ugyan nem nyerték el, de egyetlen nap alatt visszaadták nekünk, vagyis az akkori nyugatnak, de későbbi önmagunknak is. Hiszen 1989 nem választható el ’56-tól, s az október 23-i kedd, ez a szép őszi nap jelentőségében kilépett a politikai időből, időtlenné válva történelemmé lett: Camus szerint a legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben, vagyis 1957-től visszaszámolva 1937-ig.

Albert Camus 

Akár szeretettől eltelt és elragadtatott túlzás ez, akár nem, Camus jól látta, a magyarok vére, a forradalom győzelme – a bukás ellenére – a világtörténelem mércéjével mérhető esemény. Ez a mi örökségünk. De kié is? Azt gondolom, mindegyikünké, hiszen mindnyájunknak megvan a maga forradalom-képe, 56-os emlékképe, asszociációs gondolatsora – akárhány évesek voltunk is akkor, akár éltünk, akár nem.

Göncz Árpádhoz, az ötvenhatos hőshöz méltó ez a megengedő és kitáruló, egyszerre forradalmi és empatikus megfogalmazás: mindannyian őrizzük a magunk 56-ját, miközben a történelem már megalkotta véleményét erről a forradalomról, a teherautókon a rádió elé tóduló munkásokról, a fölvonuló diákseregekről, íróinkról és újságírótársainkról, akik változásokat sürgetve, egy gyűlölt diktatúra végleges fölszámolását készítették elő.

Göncz Árpád

Hogy mi történt volna, ha… – nem tudjuk, csak azt, ami megtörtént, csak azt tudjuk, hogy a szellem hatalma a szép őszi keddet követő napokban legyőzte a hatalom szellemét, ahogy egykor Nyugat-Berlin akkori kormányzó polgármestere, Willy Brandt fogalmazott. S ezt a győzelmet, történelmi mércével, csak ideiglenesen törte le a brutális, sok-sok áldozattal járó erőszak.

De 23-át ne keverjük össze november 4-ével: most a diadalra, sőt a vereség diadalára is emlékezünk, s örökségünk a hűség, önfeláldozás, nemzeti becsület. Ez az örökség elvehetetlen: jobb- és baloldaliaké, keresztényeké, Isten-hívőké és ateistáké, ifjaké és időseké, liberálisoké és nemzetieké, értelmiségé és munkásoké, diákoké és professzoroké, vagyis mindenkié ebben az országban, az egész nemzeté s határainkon túl a többi magyar anyanyelvűé is. Pedig hát a soron következő ünnep – könnyen megjósolhatóan – ezúttal sem ezt a közös örökséget fogja sugározni.

De bármiként vélekedjünk is arról, hogy demokratikus érzületünk gebéje – túlozva és meseszerűen: táltosa, paripája, hivataloskodón: lova, tréfásan-gyerekesen: pacija – csontsovány-e, esetleg botladozik, vagy éppen repülni fog, szárnyas lóként, szabadon Esterházy után, szóval vitázzunk bár ezerféleképpen, a királyi örökség már itt és velünk van, része a nemzet és a világ kollektív emlékezetének. Ám a kérdés ott dübörög bennünk: miközben a politika ott tart, ahol….?

Ha hátrapillantunk a történelemben, 1867 után a magyar politikát mindvégig megosztotta a 48-asok és 67-esek ellentéte, csak a világháború és az összeomlás temette maga alá a napi politika ezen vitáit, hogy aztán a 48-as forradalom és szabadságharc, minden nézeteltérés ellenére, elfoglalja helyét a nemzet közös emlékezetében.

Biztos vagyok benne, hogy más korban, más viszonyok közepette, remélhetően összeomlások nélkül, a mai és jövendő nemzedékek idejében ugyanez fog történni október királyi örökségével, 1956-tal.

Amikor egy embertelen rendszer akadályait átugorva, demokratikus érzületünk hosszú idő után megint ügetésbe kezdett.

Forrás: Martin József megemlékezése 

Szerk.: Jakabffy Éva