A szégyen birodalma című könyvből

Magyarországon Jean Ziegler nevét a Vizsgálat egy minden gyanú felett álló ország ügyében című pamflet kapcsán ismerhettük meg. Ziegler saját tapasztalatainak lenyűgöző elbeszélését ötvözve a felvilágosodásból merített eszmékkel ráébreszt arra, hogy ma a világ újrafeudali­zálásának vagyunk a tanúi. Az új "földesurak" a nagy transzkonintentális társaságok koz­mokratái módszeresen fosztják ki a déli félteke népeit. Ehhez két tömegpusztító fegyvert alkalmaznak: a hitelezést és az éheztetést. Az eladósodott állam lemond szuverenitásáról; az ebből következő éhség miatt agonizáló népek pedig lemondanak a szabadságukról. Így hozzák létre alattomosan a kozmokraták bolygónkon a szégyen birodalmát.

I. Lula

Brazíliában nagyszerű demokratikus, antikapitalista, ugyanakkor békés forradalom zajlik. Ennek kimenetelétől nemcsak egy 180 milliós nép sorsa függ, hanem az egész kontinensé is. Ugyanakkor szintén nagymértékben befolyásolja a világ demokratikus, népi és antikapitalista mozgalmának jövőjét.

Mint a legtöbb latin-amerikai nemzet, a brazil is attól szenved, hogy a transzkontinentális magánvállalatok mindenre rátették a kezüket. Több mint 240 milliárd dolláros külső adóssága a GDP 52%-a. Az ország nemzeti kincseinek (ipar, kereskedelem, bányák, földek, utak, duzzasztógátak) több mint fele az Észak uraié.

Ezt a forradalmat szinte egyáltalán nem ismerik Európában. Kimenetele pedig bizonytalan.

Emlékszünk Brecht darabja, a Galilei élete fő jelenetére. 1633. június 22-én Rómában játszódik: ezen a napon állítják Galileit az Inkvizíció bírósága és Bellarmin bíboros elé. Eközben a Firenzei Köztársaság követének palotájában Andrea Sarti, a tanítvány, Federzoni, a munkás és Virginia, Galilei lánya az eseményekről beszélget. Csodálattal adóznak Galileinek, hősüknek, aki szerintük azzal, hogy elhozza a tudomány fényét a világ számára, megváltoztatja a történelem alakulását. Egyszerre a küszöbön megjelenik Galilei. Fáradt, félig vak. A jelenlévők lelkesedését így hűti le: „Szerencsétlen az az ország, amelynek hősökre van szüksége.

Brechtnek természetesen igaza van. Mégis létezik egy titokzatos dialektika az egyes személyek és a nép között, egyes szubjektív akaratok és a kollektív tudat között. Bizonyos egybeesések idején e dialektika megváltoztathatja az események menetét.

Luiz Inácio Lula da Silva – az ő belső fejlődése, családi háttere, egyéni szenvedései, kitartása – nélkül a mostani brazil forradalmi folyamat nem vette volna azt az irányt, amelynek ma tanúi lehetünk. S e fejezet elsősorban Lula életútjával foglalkozik.

A déli nyár e hónapjaiban olykor kitör egy-egy vihar a Goiás fennsíkjain. Az ég hirtelen vastag, sötét felhőkkel telik meg. Néhány pillanat, és a fekete mennyezet felszakad, vízözönt szabadít fel. Az ösvények, a kertek vörös földje ilyenkor hatalmas sárrá válik, amely fogva tartja a gyalogos lábát. De a dörgés, villámlás csak rövid ideig tart. A délutáni aranyló fény igen hamar újra megjelenik a székesegyház vörösrézzel borított tetején. Megcsillantja a Planalto, az elnöki palota sétányán a tócsák véletlenszerű mintázatát és a sugárutakon suhanó fényűző fekete limuzinok karosszériáját.

Az üveg- és betonsziluettek mögött lenyugszik a pirosló nap. Brasíliában ilyenkor az éj csak 19 órakor száll le. A köztársasági elnök hatalmas irodájában, ahol a függönyök csíkjai vörös fénynyalábokat engednek át, az audiencia már több mint két órája tart. Luiz Inácio Lula da Silva nélkülözésekkel, éhezésekkel terhes gyermek- és serdülőkoráról beszél.

A zömök, csillogó szemű, gyakran ironikus férfi nagy figyelemmel fürkészi látogatóit. Erőteljes, ugyanakkor türelmes, barázdált nordestino-arcát ősz szakáll lepi be. Megcsonkított bal kezének (hiányzik egy ujja) széles mozdulataival ad külön hangsúlyt egyik vagy másik szavának, amelyet fontosabbnak tart. Jelleme elsősorban elszántságból és gyöngédségből tevődik össze. Rendkívül rokonszenves ember. 

Brazíliában a tulajdonosok 2%-áé a megművelhető földterület 43%-a. Sok ilyen föld van parlagon vagy rendszertelenül megművelve: a Nemzeti Telepítési és Agrárreform-Intézet (INCRA) szerint körülbelül 90 millió hektár megművelhető földön nem folyik termelés. A gyarmati korból örökölt archaikus latifundium együtt él a modern, kellő tőkével és gépesítettséggel ellátott földműveléssel és állattenyésztéssel. Számos ilyen nagybirtokon privát – gyakran amerikai, japán vagy európai székhelyű – transzkontinentális vállalatok gazdálkodnak.

De miközben Brazília a világ egyik legnagyobb gabonaexportőre, több tízmillió lakosa súlyosan, tartósan alultáplált.

Lula 1945-ben született Caetes kisvárosban (Garanhuns körzet, Pernambuco állam). Mint a Nordeste kiszáradt vidékein annyi millió családnak, szüleinek is bizonytalan volt a megélhetése. Kis földjüket művelték, kunyhóban laktak, és a helyi földbirtokosnak végeztek alkalmi munkát cukornádaratáskor.

Aristide Inácio da Silvának és feleségének, Euridice Ferreira de Melo-nak, azaz dona Lindunak nyolc gyermeke volt. Lula született utolsónak.

Pernambucóban a közelmúltban is, ma is 27 család kezén van a vörös földekből 25 millió hektár. A legtöbb ilyen család egyenes ágú leszármazottja az egykori rabszolgatartó vagy feudális klánoknak, amelyek címeiket Portugália királyától kapták még a XVI. és a XVII. században. Az államban 80 millió hektár művelhető földterület van. Ám a nagybirtokosok cukornádültetvényei és engheno-i (cukormalmai) monopolizálják a legtermékenyebb földeket.

A cukornádföldek zöld óceánja Recifétől kevesebb mint 50 kilométerre kezdődik. A zsíros, termékeny vörös föld, ahol a cukornád nő, átok a nép számára. Körülöleli, beszorítja a falvakat, városokat. S a cukornád meggátolja, hogy élelmiszernövényeket termesszenek. Pernambucóban is a fontosabb élelmiszerek 85%-át behozzák. A gyermekhalandóság a világon a legmagasabbak közt van (szinte mint Haitin). Gyermekek százezrei már egészen kis koruktól kezdve sérültek: a fehérjehiány az agysejtek normális fejlődésének a gátja.

A nagybirtokosok fényűzően élnek recifei palotáikban, álom-fazendáikban riói tengerparti lakásaikban az Ipanema negyedben – vagy Párizsban, az avenue Foch-on.

Brazíliában 4,8 millió a „földnélküli” mezőgazdasági munkás. Sokan vannak közülük úton, munkaerejüket mint vándorló munkások kínálják, gyakran nincs is állandó lakhelyük. Mások a falvakban, a mezővárosokban laknak, vagy a nagybirtokok szélén épült kunyhókban. Ez esetben némi szociális ellátásban is részesülnek.

Brazília középső és északkeleti részének jellegzetes figurája a bóia frio. Minden hétköznap reggel földnélküli mezőgazdasági munkásokkal telik meg a kisváros poros főtere. A nagybirtokosok munkavezetői, a feitorok kiválogatják közülük azokat, akiket egy napra vagy egy hétre alkalmaznak valamely konkrét munkára a környék egyik birtokán. Hajnalban, mielőtt a bóia frio a toborzóhelyre indul, felesége egy csajkába összekészít neki némi szárazbabot, rizst, krumplit. Ha a feitor felveszi, napszámosként fog dolgozni, mint egy „ökör” (bóia). Ha nem, akkor ott fog várni, várni egész nap a téren a mamutfenyő árnyékában… Mindkét esetben „hideget” (frio) eszik.

Lula apja ilyen bóia frio volt.

Lula ötéves, amikor a reménytelenségbe belefáradt apja elhagyja családját. Santosba megy, São Paulo állam nagy atlanti-óceáni kikötőjébe. Egy rádióval rendelkező szomszédja ugyanis elmondta neki, hogy a kikötői hatóságok rakodómunkásokat keresnek a kávézsákok behajózásához, és hogy rendszeres fizetést ígérnek.

A latifundium mohó fenevad. 1952-ben Lula hétéves zömök kisfiú fekete fürtökkel, sötét tekintettel. Az egyik földbirtokos pistoleirói arra kényszerítették dona Lindut, hogy adja el kunyhóját és a maniókaföldből, valamint néhány törpe banánfából álló telkét. Az ár? 100 real, ami akkor annyit ért, mint ma 50 euró. Dona Lindu ezután azt tette, amit előtte két évszázadon át nordestina családanyák százezrei: gyermekeivel nekiindult délnek, hogy férjét megkeresse.

Pau-de-ararának hívják azokat a lerongyolódott embereket, akik pénz nélkül utaznak a délre tartó tehergépkocsi platóján kapaszkodva, és minden vagyonuk egy kulacs víz és néhány maniókalepény.

Pernambuco belsejéből a São Paulo-közeli tengerpartig az utazás 13 nap. Pau-de-arara annyit tesz, mint a „papagáj karma”. Az utasok mint a papagájok kapaszkodnak a finomított cukrot tartalmazó zsákokba vagy trópusi fák egymásra rakott rönkjeibe a jármű platóján… A fuvarért a gépkocsivezetők általában megelégszenek néhány üveg cachaçával vagy pár reallal. Az éjjeli megállóknál a pau-de-arara utasok – ugyanúgy, mint a sofőrök – a puszta földön hálnak pokrócokba bugyolálva a teherautó mellett.

Santos baixadájába érkezve Lula és legidősebb bátyja, José Ferreira da Silva apjuk keresésére indul. Végigbolyongják a bádogvárosokat, a rakpartokat, a dokkmunkások körében kérdezősködnek. Végül megtalálják apjuk otthonát: egy fiatal nő két kisgyerekkel fogadja őket. Aristide Inácio da Silva új lapot nyitott, új családot alapított. Elutasít minden kapcsolatot Lulával, dona Linduval és régi családja többi tagjaival.

Frei Betto Luláról szóló életrajzában így ír: „Lula soha többé nem beszélt senkinek erről a sebéről.”

1956-ban dona Lindu és övéi beköltöznek két sötét szobába egy kocsma mögé São Paulo egyik piszkos negyedében. A részegeknek és a lakóknak meg kell osztozniuk az egyetlen illemhelyen.

Lula beszéli: „Boldog gyermek voltam. Szeretett az anyám. Ő pedig minden volt számomra. Hogy hogyan tudott etetni minket, megélhetésünket biztosítani, arról nem tudok semmit.”

Dona Lindu ekkor varrónőként dolgozik éjjel és nappal.

Csak két emlék tanúskodik az ifjú Lula által elszenvedett társadalmi megaláztatásokról. Az első: „Nem volt otthon szék, ahova a látogatókat leültethettük volna.” A második: „Úgy 14 éves koromban egy barátom mozijeggyel ajándékozott meg. De nem engedtek be. Nem voltam eléggé rendesen öltözve.”

A nyomor állandósul. Lula két, krónikus alultápláltságtól legyengült lánytestvérét banális fertőzés viszi el.

Lula 12 évesen keres először egy mosodában. Mos, vasal, házhoz szállít. Később kifutófiú egy belvárosi irodában. 14 éves korában megtörténik a csoda. Bátyja, José Francisco révén, aki egy São Bernardo do Campo-i (iparváros São Paulo Államban) gyárban munkás, Lula tanonc lesz egy fémfeldolgozó üzemben. Reggel 7-től este 7-ig dolgozik. Minden nap. Vasárnap kivételével.

1964-ben, 19 évesen lesz a São Bernardo do Campo-i Industria Villares üzemben esztergályos szakmunkás. Egyszer, amikor egy munkatársát helyettesíti az alumíniumrózsákat kivágó szerszámgépnél, azzal valami baj történik. Lulának ott marad bal keze kisujja.

A katonai diktatúra korszakában vagyunk. A rezsim teljesen a külföldi multinacionális nagyvállalatok és a helyi pénz- és nagybirtokos oligarchia kiszolgálója. A tábornokok kegyetlenül elnyomják a bérköveteléseket. A széles néprétegek nyomora súlyosbodik.

Egymást követik a vadsztrájkok. Ezeknek nincs szilárd politikai irányításuk, mivel gyakorlatilag minden szakszervezetet és demokratikus szerveződést szétzúzott a titkosrendőrség. Lula részt vesz a békés ellenálló akciókban és a sztrájkokban.

Kivételes szervezőkészségére ekkor derül fény. Éles elméje, rendkívüli vitalitása a fémmunkások természetes vezetőjévé teszi előbb az Industria Villaresnél, később São Bernardo do Campo valamennyi üzemében. Mély igazságérzet mozgatja, ezért mindig ott van a küzdelem első vonalában.

A gyártulajdonos elbocsátásokkal válaszol. Nemsokára Lula minden jövedelemtől megfosztva rettenetes szegénységbe kerül. Ebben az időszakban történik egy másik olyan esemény, amelyről soha nem hajlandó beszélni. Frei Bettónak is csak néhány szóval utal a drámára, és soha nem tér rá vissza.

Lula fiatal házas. Felesége terhes, a nyolcadik hónapban van első gyermekükkel. Fertőzést kap. A láz veszélyesen felszökik. Szenved, egész éjjel lázálmai vannak. Hajnalban a földalatti szakszervezet egy másik tagja segítségével Lula a São Bernardo do Campo-i közkórházba viszi. Az ügyeletes orvos pénz letétbe helyezését kéri. Sem Lulának, sem munkatársának nincs egy vasa se. Az orvos az asszonyt nem hajlandó felvenni. Ő a magzattal együtt meghal a kórház folyosóján.

Akkoriban a São Paulo-i érsek, Paulo Evaristo Arns bíboros hathatós védelmet biztosít a munkáspapoknak és a szakszervezeti mozgalmak résztvevőinek. Arns létrehoz egy olyan mozgalmat, amely azután döntő hatással lesz Lulára és társaira: a Pastoral Operáriát (Munkás Lelkigondozást). Ez az intézmény foglalkozik a munkások írni-olvasni tanításával, intellektuális és lelki nevelésével, elsősorban a pau de ararákéval, azaz a Nordestéből São Paulo körzetébe vándoroltakéval. 

1979. március 13-án délután São Bernardo do Campo Vila Euclides stadionjában több mint 80 ezer sztrájkoló fémmunkás gyűlik össze. A diktatúra érvényben levő rendelkezései szerint a sztrájk törvénytelen. A sztrájkolók vezetőik beszédeit hallgatják, köztük egy 24 éves szakállasét, Luiz Inácio Lula da Silváét. Minden pillanatban megjelenhetnek a szövetségi rendőrség elitalakulatai, hogy az aktivistákat letartóztassák.

Egy törékeny, fehér reverendás, kopasz férfi lép a teherautóhoz, amely a szónokok tribünjéül szolgál. Dom Claudio Hummes São Bernardo-i püspök csendesen beszél, szavait a sorok egymásnak adják hátra, egészen a hatalmas stadion végéig: „Az Egyház támogatja a sztrájkot, mert igazságosnak és békésnek tartja. Reméli, hogy mind megmaradtok szabadon választott vezetőitek mellett… Nem azért vagyok itt, hogy megmondjam, mit döntsenek a dolgozók, hanem hogy hangsúlyozzam azokat az evangéliumi értékeket, amelyeket védtek… Jelenlétemmel azt is szeretném kivédeni, hogy családjaitok szenvedjenek a sztrájk negatív következményei miatt.”

Mivel a diktatúra hangsúlyozottan a katolikus értékekre hivatkozott, természetesen nehezen kriminalizálhatta ezt a sztrájkot. 

1980 januárjában a Pastoral Operária egy titkos gyűlésén Lula és egy kivételes ember útjai találkoznak: az utóbbi Carlos Alberto Libânio Christo, szerzetesi nevén Frei Betto. A Belo Horizontéban 1944-ben született Frei Betto domonkosrendi szerzetes a latin-amerikai felszabadulás teológiájának egyik fő ideológusa. A törékeny termetű, vastag szemüveges, metsző humorú és vasakaratú Frei Betto ugyanahhoz a nemzedékhez tartozik, amelyhez Lula is. A két férfi már első találkozásukkor barátságot köt egymással.

Frei Betto ekkor jön ki a börtönből. Azon népi mozgalom számára, amelyből Lula is elindult, ő élő legenda. Ennek megértéséhez utalni kell a XX. század utolsó negyede Brazíliájának viharos történelmére.

Rio de Janeiróban a katonai diktatúra idején a légierő titkosszolgálatának pribékjei a városközpontban, a Santos-Dumont légibázis hangárjaiban működtek, a tengerészetéi a haditengerészeti főparancsnokság épületének alagsorában – ez egy hatalmas nyolcszintes fehér épület, amely néhány száz méterre helyezkedik el a Praça Quincétől és a Candido Mendes egyetem előadótermeitől, ahol nekem is volt alkalmam oktatni.

A hadsereg kommandói minden éjjel a gyanúsítottak listáival jártak körbe Flamengóban, Botafogóban, a Copacabanán és a Zona norte véget nem érő nyomorúságos elővárosaiban, ahol a favelák s a munkásnegyedek cölöpökre épített házai sorakoznak.

Végig az Amazonas torkolatától az uruguayi határig a diktatúrával szemben aktív ellenállás folyt. A legtöbb egyetemi hallgató, pap, tanár és szakszervezeti vezető – férfiak és nők – két különböző szervezetben küzdött: a Nemzeti Felszabadítási Akcióban, amelyet Carlos Marighell, egy kiváló, megfélemlíthetetlen félvér vezetett, továbbá a Var-Palmarèsben (Vanguarda Revolucionária-Palmarès). A két szervezet vezette a városi gerillaharcokat, főleg délen, São Paulo, Belo Horizonte, Porto Alegre és Rio de Janeiro megapoliszok emberóceánjaiba vegyülve. Iszonyatos veszteségeik voltak.

Már 1969-ben sikerült a titkosrendőrségnek beépülnie São Paulóban az Akció egyik hálózatába. Egy fiatalember a kínzások hatására elárulta, mikor és hol kerül sor Marighellával egy találkozóra. November 4-én este egy külső városnegyedben a DOPS (a politikai és a társadalmi rend ügyosztálya, a szövetségi rendőrség titkosszolgálata) huszonnégy géppisztolyos ügynöke csapdát állított. Carlos Marighellát és két helyettesét ott lőtték le a járdán.

Négy domonkosrendi pap tartozott a São Paulo körzetében Marighella harci csoportjait támogató hálózathoz: Tito, Lorendo, Yvo és Betto. Marighella halála másnapján a São Paulo Perdice negyedében levő dominikánus rendházat megszállták a DOPS emberei. A négy papot letartóztatták, kegyetlenül megkínozták és hosszú börtönbüntetésre ítélték.

Tito sorsa különösen fájdalmas volt. Nem sokkal a domonkosrendiek letartóztatása után a gerillák Rio de Janeiróban elrabolták a svájci nagykövetet. Szabadulása feltételéül szabták néhány politikai fogoly – köztük Tito – elengedését. Tito-t és a listán szereplő többi foglyot Kubába toloncolták. Onnan Tito a párizsi dominikánus rendházba került. Itt pszichológusok foglalkoztak vele, de soha nem tudta elfelejteni a São Paulo-i Tiradentes börtönben átélt borzalmas jeleneteket. Rémálmai voltak. Párizsból Lyonba ment. Emlékei annyira hatalmukban tartották, hogy ott öngyilkosságot követett el.

Frei Betto viszont ma a brasíliai Planalto palotában az államfőé melletti irodát foglalja el. 

Paradox. A latin-amerikai kontinensnek több mint a felét elfoglaló, a világ tizenegyedik legnagyobb gazdaságával rendelkező ország államelnöke nem vallja magát semmilyen bevett politikai irányzathoz tartozónak.

Az erre vonatkozó kérdésemre Lula elneveti magát: „Politikai gyökereim? Ilyesmire nem emlékszem. Szeretem olvasni Assisi szent Ferenc művét… Étkezés előtt keresztet vetek. Tudja, gyakran éheztem… Május 1-én soha nem hiányzom a Matriz de São Bernardo do Campo-ban tartott Missa do Trabalhadorról… Szeretem nézni, ahogy a pap felemeli a kelyhet és az ostyát e szavakkal: ’… ezt a bort és ezt a kenyeret, az emberi fáradozás és munka gyümölcsét’… Ami a politikai elméleteket illeti, kérdezzük meg Marco Aureliót!”

Tekintetével a velünk szemben lévő székben ülő külpolitikai tanácsadójára mutat. Gúnyosan hozzáteszi: „Ragyogó értelmiségijeink ezeket az elméleteket nálam ezerszer jobban ismerik!” Marco Aurelio García, nagy marxista, a Paris-Vincennes-i egyetem egykori professzora bölcsen hallgatásba burkolódzik.

Miért hozta létre az 1980-as évek legelején a Dolgozók Pártját? Lula válasza meglepő: „Mert történelmünk egész ideje alatt a dolgozók sohasem a dolgozókra szavaztak… A parasztok és a munkások lelkében roppant erős előítéletek bénítólag hatottak minden önálló közös cselekvésre.” Egy 2002-ben megjelent könyvben Lula így magyaráz: „…os preconceitos de classe embutidos nos corações e mentes dos próprios trabalhadores, induzidos a não acreditar en sua capacidade de se assumir como sujeito histórico.” („… maguknak a dolgozóknak a szívében és lelkében megrögzült osztály-előítéletek miatt kételkedtünk azon képességünkben, hogy a történelem szereplőiként is viselkedhetünk”).

Az elnyomott osztályok dolgozói alkotják a brazil népesség több mint 80%-át. De az évszázadok során magukévá tették az uralkodó osztályok velük kapcsolatos előítéleteit: őszintén hitték, hogy önmagukat nem kormányozhatják.

Mindez immár a múlté: 2002. október 27-én Luiz Inácio Lula da Silvát 52 millió szavazattal választották a Brazil Szövetségi Köztársaság elnökévé, ez volt a legtöbb szavazat, amit brazil elnök valaha is kapott.

A PT nem párt, hanem front. Szociális mozgalmak, értelmiségi csoportok, szakszervezetek, mindenféle alapszervezetek (női csoportok, regionális egyesületek, vallási mozgalmak stb.) alkotják. A belső párbeszéd demokratikussága felett egy figyelemreméltó stratéga őrködik: a volt gerillavezér José Dirceu. Egyébként 2004-ben José Dirceu ministro da Casa Civil (ez a brazil rendszerben a francia miniszterelnöknek felel meg). Legendás hírű ellenálló volt, a politikai rendőrség letartóztatta, majd kicserélték az Egyesült Államok gerillamozgalom által elrabolt brazíliai nagykövete ellenében. Kubában plasztikai műtéten esett át. Új személyazonossággal, új arccal visszatért Brazíliába, hogy folytassa a fegyveres harcot São Paulo Államban.

Mindazok a főbb mozgalmak, amelyek a civil társadalomban keletkeztek a diktatúrával és az őt követő korrupt, neoliberális rendszerekkel szembeni ellenállásból születtek, megtalálhatók a PT-ben: a CUT (Dolgozók Egységes Központja), az MST (Földnélküli Parasztok Mozgalma), az ANAMPOS (Népi Mozgalmak Országos Listája) és számos más mozgalom, amely együtt több tízmillió tagot jelent. Csupán a CUThoz is több mint 20 millió munkás és alkalmazott tartozik.

Lulában a nordestino realizmusa lakozik: „Kormányon vagyunk, de nem hatalmon. Egy ország társadalmi szerkezetének megváltoztatásához nem elég egy elnök és a parlament. Ahhoz az egész nép kell.” Azaz: a hazai oligarchia és a külföldi vérszívók feletti győzelem azon múlik, mennyire mozgósíthatók és mennyire elszántak a társadalmi, népi és demokratikus mozgalmak. 

Hogy kerülte el Luiz Inácio Lula da Silva a halált?

1980. április 18-án éjjel a São Bernardo do Campo-i Assuncia kórházba ment Airton Soares társaságában, hogy meglátogassák azokat a bajtársaikat, akik a szakszervezeti központ elleni rendőrségi támadás során sebesültek meg.

Lula tudta, hogy figyelik, hogy bármikor letartóztathatják. Az őt hajnali fél háromkor hazakísérő Airton felajánlotta neki, hogy elrejti öreg Alfa Romeója csomagtartójában, és elviszi egy rejtekhelyre valahol São Paulo Államban.

Lula ebbe nem ment bele, és hazatért. Kétszintes kis családi házában, ahol második feleségével, Marisával és két kiskorú fiukkal lakott, ezen az éjszakán a nappaliban a szőnyegen aludt Frei Betto és egy szakszervezeti vezető Geraldo Sigueira.

Frei Betto beszéli: „Hallottam a ház előtt hirtelen fékező rendőrségi autók jellegzetes zaját… A rendőrök Lula nevét kiáltozták. Felszaladtam az emeletre, bezörgettem a hálószoba ajtaján: ’Lula, itt vannak!’ Kintről a rendőrök kiabáltak: ’Senhor Luiz Inácio! Senhor Luiz Inácio! Lei de Segurança Nacional! Az álmából alig felébredt Lula kinyitotta szobája ajtaját, s azt mondta nekem, hogy ne törődjek a kiabálásokkal. Viszont dona Marisa sürgette, hogy öltözzön fel és menjen le. Én mentem le, s a földszinti ablakon át megláttam hat gépfegyverrel felszerelt civil ruhás férfit. Ott vártak a kapu előtt. Felmentem, s ezt mondtam Lulának: ’Menj le, és kérd meg őket, hogy mutassák meg rendőrségi kártyájukat.’

Lula lement, kaput nyitott.

A rendőrök megmutatták igazolványukat.

Lula elbúcsúzott feleségétől és barátaitól. Távozóban ezt mondta: ’Olhem, cabeça fria… Figyeljetek ide, őrizzétek meg a hideg fejet, és gondoskodjatok a családomról. Az a fontos, hogy ebben a harcban elmenjünk a végsőkig.’ Ezután kiment.”

Ugyanezen az éjjelen a São Paulo körüli teljes ipari gyűrűben szakszervezeti férfiak és nők százait tartóztatták le. De a rendőrök hatalmas hibát követtek el: nem tartóztatták le sem Bettót, sem Geraldót. És a telefont sem kapcsolták ki. Így mihelyt az autók eltűntek, a két barát riasztotta Arns bíborost és Hummes püspököt, ők pedig a külföldi sajtót. Az Amnesty International Lulát tette meg a hónap foglyává. Már májusban kénytelen volt a diktatúra engedni: Lula kiszabadult.

Neki hazatértekor első dolga volt, hogy a nappaliban felakasztott két kalitkát kinyissa. Nagy elégedettséggel követte végig, ahogy a kanárimadarak kirepülnek az ablakon.

2003. február 4-én a Planalto palotában lévő hatalmas, vörös garnitúrájú irodájában az elnökkel szemben ülve megemlítem ezeket az eseményeket. „Ők éjjel jöttek értem” – beszéli az elnök. „Ők”, azaz Romeu Tuma felügyelő, a katonai diktatúra egyik legrettegettebb főrendőrének emberei. „Nagyon megkönnyebbültem” – mosolyog. Nem értem: a kínvallatás, a megaláztatások; nem ez várt a politikai foglyokra? „Mégis nagyon megkönnyebbültem – ismétli Lula –, ugyanis nem hittem, hogy letartóztatnak, hanem hogy a halálbrigádok engem is lelőnek, mint annyi bajtársunkat.”

II. Programa Fome zero

Amikor Lula bevonult a Planalto palotába, 2003. január 1-én, a brazil nép társadalmi és gazdasági helyzete katasztrofális volt: csak 53 millióan éltek a létminimum felett. 80 millió volt képtelen hozzájutni a napi minimum 1900 kalóriához, azaz a WHO szerint minimálisan szükséges táplálékbevitelhez. 119 millióan éltek havi 100 dollárnál kevesebből.

Dél-Afrika mellett Brazília a Föld legnagyobb egyenlőtlenségeket mutató ország.

A bádogvárosokba zsúfolódnak be az áldozatai a falvakból kiinduló exodusnak, mely egy valóban gyilkos mezőgazdasági tulajdonlási struktúra eredménye. Ezek a bádogvárosok benyomulnak a városok közti üres részekbe, bekerítik a megapoliszokat. Lakosságuk körében az éhség szedi áldozatait. A mezőgazdasági kisvárosokban és vidéken, ahol a lakosság 42%-a él, évente több százezer áldozata van a Kwashiorkor-kórnak az A vitamin hiánya miatti vakságnak és a vizek szennyeződése miatti halálos hasmenésnek – elsősorban a gyermekek körében.

Brazília összlakosságának 6,5%-a abszolúte egészségtelen bádog- vagy kartonpapír-tákolmányokban él, folyóvíz, csatornázás nélkül.

Brazília a világ egyik legnagyobb agrárexportőre. Kivitelét azonban szinte teljesen ellenőrzésük alatt tartják az élelmiszeripari trösztök, amelyek külföldi csoportok többségi tulajdonában vannak. Élelmiszerek terén az ország papíron önellátó, valójában férfiak, nők, gyermekek milliói szenvednek a krónikus alultápláltságtól és az éhséghez kapcsolódó betegségektől.

Hányan lehetnek? A szövetségi kormány 22 millió súlyosan (és tartósan) alultáplált személyről beszél. A PT által 2002-ben megbízott független kutatók vizsgálata 44 millió éhezőről számol be. Dom Mauro Morelli, Caxias (Rio de Janeiro állam) püspöke és a Táplálkozásbiztonsági Tanács elnöke a tartós és súlyos alultápláltság áldozatait 53 millióra becsüli. Ezt a számot idézi a Pastoral de la Criança, továbbá az országos püspöki konferencia.

Az alultápláltság mellett az egészségtelen táplálkozás is sújtja a vándormunkásokat és családjukat, a kizsarolt bérlőket, a kistulajdonosok családjait, a Közép és a Dél megapoliszainak faveláit lakó hatalmas tarka és névtelen néptömeget. A UNICEF (2007) szerint a 10 évesnél kisebb brazil gyermekek 9,5%-ának abnormálisan kicsi a korához képest a termete. Azt mondják, „stunted growth-ban” szenvednek. A vitaminok, a jód, a vas hiányának katasztrofálisak a következményei: a gyermekek gyakran összeesnek az iskolában a legyengültségtől, és általában képtelenek kellő időn át figyelni. Ilyen körülmények mellett tanulási képességük közel nulla. Ami a felnőtteket illeti, sokszor ők is túl legyengültek ahhoz, hogy a földet megműveljék vagy hogy rendszerességgel, kitartóan lássanak el egy bármennyire szerény állást. 

Rio de Janeiro központi pályaudvara mögött – mint a Dél és a Közép többi városában is – nemrég megnyílt a Betinho nevű népi étkezde, amelyet a Betinho néven ismert Herberto de Souzáról, az éhség elleni első, 1982-es országos kampány kezdeményezőjéről neveztek el. Ezt az intézményt az állam finanszírozza, és egy magánvállalat igazgatja.

Kétszintes az épület, mindkét szinten található egy kellemes színvilágú és berendezésű terem. A kékbe öltözött felszolgálónők rokonszenves, meleg fogadtatásban részesítenek. Néhány evangélikus prédikátor álldogál a bejárati hallban a pénztárak mellett. Fehér inget viselnek, és lebilincselően mosolyognak a várakozókra, akik – úgy tűnik – ügyet se vetnek rájuk.

Napi egy realért (50 dollárcent) háromfogásos menüt kapni, amelytől jól lehet lakni. A vendéglő a hét öt napján üzemel. A vendég naponta egyszer jöhet. Helyben kell az ételt elfogyasztania.

A kora reggeltől a járdán álló hosszú sorokban láttam olyan középkorú nőket, akik alig tudtak járni, bőrük megszürkült, hajuk kiritkult. Egyes gyermekek hasa kwashiorkortól vagy férgektől puffadt. Legtöbbjük foga igen rossz állapotban van. A sötét, himlőhelyes bőrű férfiak magassága gyakran a 150 centimétert sem éri el…

Borzalmas a nagyszámú riói favelában a helyzet, s nem sokkal jobb Recifében sem. Recife prefektúrájának (városháza) szociális részlege listáján szerepel 10 ezer menores carentes (családjuk által elhagyott gyerekek, akik az utcán próbálnak meg valahogy túlélni). A polgármesteri hivatal néha ruhát oszt köztük, hetente háromszor kapnak egy levest. 2003. óta a prefektus (polgármester) a PT képviselője, régi tanító, hozzáértő, odaadó, lelkes, de igencsak behatárolt lehetőségekkel.

Hivatala ablakából a Capiri látszik, ahogy vize lassan cammog a tenger felé. Favelák szegélyezik. „Lakosságuk fele teljes létbizonytalanságban él, állandó munka, elegendő táplálék és elfogadható lakás nélkül. A munkanélküliség és az éhség gyakran tesz tönkre családokat. Mindennapos a gyermekek verése és az ellenük elkövetett szexuális agresszió. Elmenekülnek otthonról, csavarognak, éjjel a templomok mellett alszanak. Itt, Recifében legalább 50 ezer az ilyen fiúk és lányok száma. A legkisebbek még három évesek sincsenek. A nagyobbak olykor törődnek velük, de nem mindig.” – mondja. 

Brazilok millióinak nincs álladó munkája. Napról-napra, éjszakáról-éjszakára próbálnak valahogy túlélni, biscatékat – alkalmi munkákat – végezve: ha napos az idő, fagylaltot árulnak a strandokon, összeszedik és gyűjtőhelyre viszik a parkokban és a járdákon található üres sörösdobozokat, papírt gyűjtenek, vigyáznak az autókra a luxusvendéglők előtt, cigaretta-mozgóárusok, vagy – ami veszélyesebb – apró szívességeket tesznek a kokain- és heroinbáróknak…

De azok is, akik rendszeres bért kapnak, gyakran éheznek. A brazil uralkodó osztályok különösen értenek a dolgozók mértéktelen kizsákmányolásához. Ez utóbbiak gyakorlatilag minden megaláztatást engedelmesen tűrnek. Milliókról van szó. Ha valaki közülük lázadozik, tíz másik jelentkezik a helyére.

São Paulo energikus polgármestere, Marta Suplicy szerint Nagy-São Paulóban 4 millióan lehetnek a favelákban élők. Ez a teljes lakosságnak körülbelül a 25 százaléka. A rendőrség csak ritkán merészkedik ezekbe a negyedekbe. A közintézmények csak kivételesen vannak itt jelen. A köztisztaság helyzete gyakran borzalmas. Láttam olyan tizenkét fős családot, amely egyetlen helyiségben él. Az ilyen promiszkuitással sokszor együtt jár a gyermekekkel szembeni nemi agresszió, a házastársi agresszió, a lakóhely egészségtelen volta.

A vidéken élő családok több mint 80%-a még ma sem jut rendszeresen és kellő mennyiségben olyan ivóvízhez, amely megfelelne a WHO előírásainak. Városi környezetben a családok 10%-a van ugyanilyen helyzetben.

De az elégtelen és egészségtelen táplálkozás a brazil népet régiónként teljesen eltérő módon sújtja. A legszegényebb államok Maranhão és Bahía. Itt 2003-ban a 10 év alatti korosztály 17,9%-a vált rokkanttá a krónikus alultápláltságtól. A déli államokban ugyanez az arány 5,1%.

A borzalmas szegénységnek és az éhségnek bőrszíne is van.

A legutolsó népszámláláskor a brazilok 45%-a határozta meg magát „afro-brazilként” vagy „feketeként”. Nos, a „fokozottan szegény” (felnőttnél kevesebb, mint 1 dollár kereset naponta) kategóriában a feketék kétszer annyian szerepelnek, mint a fehérek.

Az analfabéták között a feketék száma két és félszeresével haladja meg a fehérekét. Ami a keresetek statisztikáját illeti, az roppant nagy faji megkülönböztetésről árulkodik: 2003-ban a rendszeresen kereső feketék a fehérek kereseti átlagának 42%-át kapták.

Egy másik megkülönböztetés a nőket – éspedig főleg a fekete nőket – sújtja. A nők kereseti átlaga – ha a bőrszíntől eltekintünk – 37%-kal volt alacsonyabb 2003-ban a férfiakénál. Ugyanakkor a női átlagkeresetnek a fekete nők átlagkeresete csak a 60%-át teszi ki. 

Brazília nagybirtokszerkezete közvetlen öröksége a portugál alkirályságnak és a rabszolgatartó rendszernek, amely 350 éven át volt uralmon. A portugál király a szokásoknak megfelelően fidalgóit, udvaroncait, tábornokait és püspökeit capitaneirákkal ajándékozta meg.

A teljes XVI. században és a XVII. század nagy részében csak a szubkontinens parti sávja szerepelt a térképeken. Mögötte a terra incognita terült el. A király a híveinek a tengerpart egy-egy darabját adományozta. Amit az alattvaló az ország belsejében meg tudott hódítani, mind az övé lett. E meghódított területeket nevezik „kapitányságoknak”.

Az éhség geopolitikája című művében Josué de Castro így írt: „A brazilok fele az éhségtől nem tud aludni. A másik fele pedig azért nem, mert fél az éhezőktől.”

Lula stratégiája, amelyet a nép nyomorának leküzdésére és a hatalmasok arroganciájának visszaszorítására indított el, a Programa Fome zero elnevezést viseli. Ez áll a PT politikája középpontjában. A Brazíliában zajló antikapitalista, népi és demokratikus forradalom lényege.

A fome (éhség) szót itt a legtágabb értelemben használják. Csillapítani akarják az embert sújtó valamennyi éhséget – természetesen a szó szerintit is, de éppígy a tudás, az egészség, a munka, a családi élet, a szabadság és a méltóság utáni vágyat. A Programa Fome zerónak, melyet arra szántak, hogy egymás után megtörje az elnyomó struktúrákat, meg kell teremtenie az emberek testi-lelki felszabadításának anyagi feltételeit. A felszabadított ember majd szabadon dönt arról, szabadságát mire használja. A program középpontjában az egyéni (és a közösségi) felelősség áll. A passzív áldozatból aktív szereplő lesz. A szegény lesz saját felszabadítója.

A programban 41 azonnali tennivaló szerepel. Húsz minisztérium van érintve a végrehajtásban. Az intézkedések három különböző kategóriába sorolhatók: 

·        az éhezés elleni küzdelem strukturális politikája;

·        az éhezés elleni küzdelem specifikus politikája;

·        az éhezés elleni küzdelem lokális politikája.

A struktúrapolitika célja a legszegényebb családok élelmezési sebezhetőségének csökkentése: saját erőből jussanak megfelelő mennyiségű táplálékhoz. Ide tartozik a minimálbér megemelése; az álláskínálat növelése, az idénymunka visszaszorítása; szolidaritási mikrohitelekkel foglalkozó ügynökségek létrehozása; az agrárreform intenzívebbé tétele; a szociális gondoskodás egyetemessé tétele; a bolsa escol és a renda minima általánossá tétele a szegény családok számára; továbbá a családi agrárgazdaság támogatása.

A specifikus politika célja garantálni a legsebezhetőbbek közvetlen táplálékhoz jutását. Rövid távon e politikára azért van szükség, hogy azokat segítsék, akiknek semmi lehetőségük nincs a megfelelő táplálkozáshoz. Ide tartozik az élelmezési kártya (carto de alimentação) és az élelmiszerjegyek terjesztése (Programa cupom de alimentação); a „háziasszony kosara” (cestas básicas emergenciais) osztása; élelmiszertartalékok képzése; az élelmiszerek biztonságának és minőségének ellenőrzése; a dolgozók élelmezési programjának reformja (PAT – Programa de alimentação do trabalhador); az anyai és csecsemő-alultápláltság elleni küzdelem; a táplálkozástudomány alapjainak terjesztése; az iskolai étkeztetés (merenda escolar) javítása.

A lokális politika célja a Fome zero programnak a különböző (vidéki, kisvárosi, nagyvárosi) életmódokhoz való igazítása. Ide tartozik vidéken: támogatni a családi agrárgazdálkodást és a családi önellátást szolgáló termelést; kisvárosokban: helyi piacokat létesíteni, fejleszteni a termelők és a fogyasztók közti régión belüli cserét; a nagy városokban: népi étkezdéket, élelmezési bankokat nyitni, decentralizálni az élelmiszerek cseréjét.

A program beindítása 2003 februárjában történt Piauíban (Maranhão, Bahía, Pará és Pernambouc közrefogta északkeleti állam). De 2004. második félévének kezdetekor még mindig csak 140 ezer család részesült a Programa Fome zero egy vagy több juttatásában. Ez tehát egyelőre kudarc. Miért?

Ahhoz, hogy a Programa Fome zero valósággá váljon, többszáz millió dolláros állami beruházásokra volna szükség. De Brasíliában a kincstár kiürült. A kamatok és a tőketörlesztések gyakorlatilag minden rendelkezésre álló pénzt felemésztenek.